Balatonakali

2006-ban nyitotta meg kapuit a Térségi Muzeális Gyűjtemény és Szálláshely Balatonakaliban, a Kossuth utca 36. szám alatti népi műemlékportán. Az új muzeális intézmény gyűjtőköre a Balatonfüredi Kistérség településeire terjed ki, ezzel is segítve a térségi, településközösségi identitás kialakulását, erősödését. 

 

Felnőtt: 600 Ft

Diák (18 éves korig): 400 Ft

6 éves kor alatt ingyenes

 

 

2 és négyágyas szoba közös fürdőszobával 3 500 Ft/fő/nap, gyermekeknek  2 000 Ft/fő/nap. Apartman 2 főre 10 000 Ft/éj, nagyobb létszám esetén 12 000 Ft/éj.

Nagyszoba zuhanyzóval, konyhával 5-10 fő esetén 2 500 Ft/fő/nap.

Sátorozók számára 1 500 Ft/fő/nap, 14 év alatt 1 000 FT/fő/nap, sátorral és járművel együtt.

 

 

Kiállításai a Balaton-felvidék hagyományos kulturális örökségét, tradicionális népi életmódját és műveltségét tárja a látogatók elé, több tekintetben unikális módszerekkel és formákkal. Padlás- és pincekiállítás, porta- és különleges háztörténeti bemutató, a régi világ képei, emlékei láthatók, egyedi képeslapok vásárolhatók, és egyúttal szállás is kapható sátorozási lehetőségtől az apartmanig. „Istálló-apartman”, „Pajta-apartman”, a tetőtérben két szoba és fürdőszoba várja a vendégeket egész évben. Az egykori fészer ma szociális épület sátorozók számára, amelyhez egy nagyobb helyiség is kapcsolódik. Ez igény szerint lehet konferenciaterem, kiállítótér vagy vendégszoba. Parkolás zárt helyen.

 

A műemlékporta rehabilitációja során alkalmazott falkutatás eredményeként föltárult a lakóház vakolat mögött fennmaradt 18. századi része. Az eredetileg nyitott gádorú (folyosójú), füstöskonyhás lakóház első felét mintegy évszázaddal ezelőtt korszerűsítették, az utcai szobát a folyosó oszlopsíkjáig kiszélesítették, a régi füstöskonyhából szabadkéményes kemence- és füstölőházat valamint hátsó szobát alakítottak ki. A megmaradt folyosórészt zárt fallal és bejárati ajtóval építették be oly módon, hogy a régi gádoroszlopot a fal síkjában meghagyták. A hátsó kemencés helyiségben a falkutatás során eredeti nyílások, vélhetően ajtó- és ablaknyílás került elő, az ajtónál mintegy kétszáz esztendő évenkénti meszelésének rétegvastagságával. A lakóház mögött az épületsor istállóval, pajtával és utóbb vendégfogadó létesítménnyé átépített fészerrel folytatódik. Az istállóajtó vasalatán KS monogram és 1859-es évszám olvasható, ami vélhetően a gazdasági épületek jelen formában történt kialakítását jelzi. Ekkoriban a portán birtokos Kiss család leszármazottai megosztoztak a telken, és az egyik testvér a birtok hátsó felén épített magának lakóházat. Az így ketté és szűkösebbé vált portán a gazdasági épületek egy részét a lakóházak sorával szemben építették föl. Ma is látható a múzeumi portán az eredetileg boltíves kamraépület, amelyben régebben gabonát tároltak, utóbb bortárolására és árusítására használták. Mellette nádtetejű, terméskő disznóólakat emeltek, majd a hátsó birtokos kamrája, pajtája és istállója következett, amelyeket szintén boltíves födémmel látták el. Úgy tűnik föl előttünk, hogy a régebbi gazdacsaládok a jószágok és a termények biztonságára a lehető legnagyobb gondot fordították, még a saját lakásukhoz képest is. Így épültek általában a lakások gerendás-deszkás pórfödémmel, és kaptak a gazdasági épületek igényesebb kőboltozatot, amely a korábban nem ritka tűzvész esetén nagyobb védelmet nyújtott. Az épületegyüttes régi rendjét archív fényképek mutatják be.

 

A portákat a Balaton-felvidéken a XX. század derekáig általában nem zárták el kapukkal, a jószág reggel és este szabadon távozhatott, illetve érkezhetett. A múzeumi portán is így volt ez az 1940-es évekig, amikor előbb fakeretes dróthálós kaput építettek a kor megváltozott igényei szerint, majd ezt vaskapuval váltották föl. A porta múzeumi, szálláshelyi rendeltetésének kialakításakor faragott, galambos, áttört mintás fakapu került a korábbi helyére, műtárgymásolatként. Így a Néprajzi Múzeum Fényképtárában fennmaradt Középiszkázi, Kossuth u. 36. sz. alatti egykori kapu ma Balatonakaliban, szintén a Kossuth u. 36. sz. alatt látható, mint a Bakony-Balaton-felvidék tájegység kulturális örökségének egy jelentős emléke.

 

A lakóház lakó-tájházként került kialakításra, melyben az utcai szoba egy polgárosodó katolikus gazdacsalád tisztaszobáját mutatja be, jelentős részt eredeti berendezéssel. Ilyen a zágrábi cserépkályhás mestertől származó, restaurált szecessziós cserépkályha, a két tornyos ágy, vagy az 1851-ből származó, jellegzetesen e tájegységre jellemző intarziás tölgyfa menyasszonyi láda. De a XIX. században minden bizonnyal e térség jó néhány katolikus lakóházában is fellelhető volt az egykori tükörkép, jellegzetes vallásos ábrázolásokkal. Annál is inkább, mivel a lakóház egykori gazdái a száz év előtti átépítés során az ablakok sávos-szemöldökös díszítésekor a községi templomok ablakdíszeit másolták, ezzel is, mintegy a szent oltalmába helyezve az otthon világát. Balatonakaliban nemcsak az ősi eredetű katolikus és az evangélikus templom egymás felé tekintő közeli létesítése utal a felekezeti testvériségre, hanem a díszítés templomok közötti kölcsönhatása is.

 

A múzeumi lakóház zárt folyosója a trianoni országvesztést követő szimbolikus tárgyi kultúrába nyújt bepillantást, és egy „Balatoni emlék” feliratú városlődi porcelán dísztányér képében fölhívja figyelmünket arra, hogy e tájék már több, mint egy évszázada a fürdőkultúra és az idegenforgalom kiemelkedő térsége. A konyha, a fürdőszoba és a hátsó szoba egyszerre képvisel muzeális örökséget a maguk pórfödémes, mászókéményes jellegzetességeivel és bútor, illetve lakberendezési anyagával, és egyszerre ad komfortos lakáslehetőséget, például egy régi konyhaszekrény mosogatóval történt kombinálásával. Mindez egyúttal - már többek által értékelt - mintát is nyújt a táj jövőképes hagyományőrzéséhez.

 

A hátsó kemence- és füstölőház a háztörténet szemléltetése mellett régi konyhai eszközök és archív füstöskonyhás, szabadkéményes konyhás fényképek segítségével idézi elődeink életmódját. A helyiségben látható, hogy a XVIII. századi ház majd egy méterrel lejjebb volt az átépítés utáninál. A kormos falsík az egykori padlás füstöskonyha feletti szintjére emlékeztet, a hátsó helyiségrész boltíves szabadkéményében lévő rudak pedig az egykori disznóölés és húsfüstölés gyakorlatára emlékeztetnek.

 

Innen vezet lépcső az izgalmas padláskiállításba, ahol maga a tér is a háztörténetet sejteti kormos és nem kormos falaival, füstös és nem füstös szelemengerendáival – és régi, átépítés előtti szelemencsonkjával. A padláskiállítás ezen túlmenően is többrétű tárlat, ahol egyfelől az a paraszti gyakorlat tükröződik, hogy a régi, használatból kikerült tárgyi anyag a padlásra került. Másrészt a műtárgyanyag a hagyományos életmód egyes részterületeit szemlélteti a konyha világától a lakáskultúra, a háztartás, az állattartás, földművelés, teherhordás, közlekedés, munka, foglalkozások (kovácsmesterség, halászat) egységein át a szokások, vallásosság, hitvilág, évköri és életkori szokások bemutatásáig. Amellett, hogy a tárlat egyfajta raktárkiállítás funkcióját is ellátja, kiemelkedő az a következetes módszer, amely a témát a tárgyak mellett archív fényképek megjelenítésével „szólaltatja” meg. Szép példa erre a régi szénagyűjtő nagy gereblye („grábla”) bemutatása, fölötte a fényképpel, amelyen asszonyok láthatók a tárggyal, munka közben. Vagy a portáról megmaradt fa szánkóhoz rendelt fotón egy férfi húzza haza a tihanyi belsőtó jegén learatott nádat 1933-ban. De nemcsak a tárgyi világ és a folklór jelenik meg a tárlaton, hanem XIX-XX. századi fényképeken a kultúra hordozó, alakító ember és közösség is. E képek viselettörténeti jelentősége is szembeötlő. Magyar férfiak, csoportok és nők mellett reprezentált a térségbeli telepes német nemzetiség, és a Balaton-környéki, egykor dolgos vándor életmódot folytató cigányság is.

 

Az udvaron öreg diófa körül magasodó – az egykori disznóól cserepeivel fedett – ülőhelynek is alkalmas paravánon a térség hagyományos építészeti kultúrája, balatoni környezethasznosító életmódja látható ökológiai, vallási, hitvilági összefüggésekkel.

 

A kamraépület borászati emlékanyaga után egy külön kiállítási egység utal a térség szakrális központjára Tihanyra, és a modern nemzeti eszme, a fürdőkultúra valamint a polgárosodás, városodás szempontjából központi jelentőségű Balatonfüredre.

 

Az istálló, a pajta és az átépített fészer belvilága a gazdaság egykori színterei helyett ma a turizmus, üdülés szolgálatában áll. Emellett kiállítási bemutató céllal egy szőlőhegyi pince is – mintegy beköltöztetve – kialakításra került az épületegyüttesben. A terméskőpince építészeti formájával és az elhelyezett archív fotókkal egyaránt a sok évszázados borkultúra emlékét és hangulatát idézi.

 

bemutatja a nemzedékről nemzedékre építkező, az elődök tevékenységére és teljesítményére alapozó életmódot; szemlélteti azt a tárgyalkotó –használó kultúrát, amelyben az ipari egyformasággal szemben a kézműves változatosság és sokszínűség érvényesült, amelyben az önellátó jelleggel készült legegyszerűbb tárgyak esetében is az anyanyelvi szintű, elementáris művészi igényesség és megformálás érzékelhető;

azt az egyszerre rendkívül fáradtságos és dolgos, illetve egyszerre szemlélődő, az életet hagyományelvűen megélő életmódot fedezhetjük föl, amely egyensúlyt adott az állandóság és a változás, az ismert és az ismeretlen valamint az időbeliség és az örökkévalóra tájoltság között;

Megfigyelhető az a társadalmi szintű hagyományos nemzetiségi, etnikai, sőt nagytáji gazdasági együttműködés, amely hiánypótló jelleggel munkát biztosított a roma lakosságnak, egymást inspiráló kölcsönhatással mintákat szolgáltatott magyarok és németek közt, és a régi Magyarország olyan gazdasági kapcsolatrendszerébe is bepillantást nyújt, amelyben zágrábi cserépkályhás mester piackörzete kiterjedhetett a Balaton mellékéig.